CSIKSOMLYÓI ZARÁNDOKLAT DIÁKSZEMMEL Nyomtatás
Írta: Madarász Mónika   


Az idén én is vettem a bátorságot és részt vettem a

zarándoklatban. Amit nem bántam meg.




Az emberek első gondolata a fájdalom, a kimerültség ezzel kapcsolatban,

ezért kezdtem ezzel. Milyen nehéz is ezt a távot megtenni, gyalog,

ami autóval is kissé hosszú út.

De ez a hosszú út megtanítja az embernek leküzdeni a maga kényelmeit,

áldozatot követel és azokban a fájdalmas lépésekben is mégis úgy érezhetjük,

hogy vár ránk valami Csíksomlyón, amiért érdemes lesz megküzdeni.

Azok a fájdalmas lépések nem is olyan fájdalmasak, ha van támaszunk néha.

Az út során sokunknak olyan felszabadító érzés volt, ha valaki egy kicsit megemelte a hátizsákunkat.

A pihenőknél meg olyan érzésünk lehet, mintha beleugranánk egy hűsítő medencébe.

Én, ha néha elmerengtem magam előtt, arra gondoltam, mi lenne,

ha az úton találkoznék Jézussal vagy Máriával, ahogy a kezét nyújtja felém.

A zarándoklattól kezdve mindig ez járt a fejemben. Ha már nagyon fájtak a lábaim,

mindig ezzel bíztattam magam és olyan jó volt magam ringatni egy ilyen álomban.

A képzelet is csodákra képes. Nem tudom kinek szükségesebb átélni ezt a csodát, annak, akinek minden vágya,

vagy akinek hite táplálásra szorul. Talán az utóbbi, mert az igaz hitű kitartás a mennyek országában hoz termést.

Ez a négy napon át tartó hosszú és fáradalmas zarándoklat felkínált egy ajándékot, hogy olyan emberekkel hozzak

létre bizalmas barátságot, akikkel csak köszönőviszonyba voltam.

Madarász Mónika